Az iskolában előírt szépségideáltól az én írásom nyilván fényévekre volt. Mondhattak nekem akármilyen cuki állatot, 6-7 évesen akkor sem tudtam miliméteres pontossággal kanyarítani vagy egyenesen húzni az apró, unalmas vonalakat. Meg nem is értettem, hogy mi a jó ég az a fecskefarok.
Talán volt, hogy megkérdeztem a tanárnénit, hogy mi az. A kérdésem neki volt hülyeség, az ő válasza viszont nekem.
Városi gyerekként sosem láttam fecskét, de abban biztos voltam, hogy nem úgy néz ki, mint egy betű. Képeket láttam fecskékről, de azok sem hasonlítottak a táblán látható betűk egyikére sem, és egyáltalán nem volt farkuk. A madaraknak faroktollaik vannak csak, ezt 6 évesen pontosan tudtam. De hát ezt nem mondhattam a tanárnéninek, mert akkor én oktatom ki őt és felborul a rendszer. Úgyhogy csak megtanultam felismerhetőre kanyarítani a betűket, és vártam, hogy megunják az írásom kritizálását.Máig nem tudom, hogy hogyan kéne a betűkbe belelátni egy fecskét, vagy annak a nem létező farkát.
De hogy 32 évesen is fájdalom volt ilyen precizitassal megírni a képen látható nyolc, "fecskefarkú" betűt, az biztos. Talán ha 6 évesen füzet helyett a falra, táblára, betonra írva tanulhattuk volna meg a betűket, könnyebben kezdek el írni, és nem lett volna annyi lelki és fizikai fájdalmam.
Persze az is jó lett volna, ha valaki rajzol egy képet a betűben lévő fecskéről, hogy lássam mire gondol. Mert hogy az ő fantáziája vadabb az enyémnél, az biztos :)
Ha az olvasóim közül valakinek van ilyen képe, kérem, küldje el, nagyon szívesen megnézném. Valamint mindenki figyelmébe ajánlom Vekerdy Tamás írástanításról szóló bejegyzését, amiben elmondja, valóban nem a félcentis betűket kéne először megtanítani a kisiskolásoknak: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=720793498120820&id=153817901485052
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése