2017. szeptember 7., csütörtök

A csöndes hiperaktív

Nemrég elkezdtem életem ezredik pszichoterápiáját. Habár az ADHD tanfolyam óta nagyon sokat javult az életem, jobban szervezem a dolgaimat, jobban kezelem a háztartást, a munkámban is fókuszáltabb és összeszedettebb vagyok, olyan alapvető szomorúság ül rajtam minden nap, amin nem tudok felülkerekedni. Egyre jobban jövök rá, hogy a szomorúságom oka egy olyan alapvető önbecsülési defekt, amit gyerekkoromban neveltek belém a felnőttek.

A pszichológusomnak bemutatkoztam, mondtam neki az ADHD-t, meséltem neki mindenféléről az életemben stb. Hosszas beszélgetés után mondta, hogy a fészkelődésen és vakaródzáson kívül ő nem nagyon látja vagy hallja a sztorikban az ADHD jeleit.
- Lehet, hogy csak ADD-m van, azaz nem vagyok hiperaktív, csak figyelemzavaros. Mondjuk az én családomban lehetetlen lett volna hiperaktívnak lenni. Nálunk sem otthon, sem az utcán, sem sehol nem szabadott ugrándozni vagy üvöltözni. Aztán 6 éves koromtól kezdve, amikor nem az iskolában voltam, be voltam zárva a szobámba, hogy tanuljak. Ha elmentünk valahova a családdal, én csak nézhettem a rohangászó gyerekeket.
- Miért, mi lett volna, ha szaladgál? – kérdezte a pszichológus.
Elkerekedett a szemem. Még ennyi idő elteltével is a pánikszerű állapotba kerültem csak annak a gondolatára, hogy mit kaptam volna anyámtól, ha szaladgálok. Nem tudtam, hogy magyarázzam el, csak dadogtam, ziháltam és kétségbeesett, fájdalmas mosolyok jöttek az arcomra. Majd nagy nehezen kinyögtem a leglényegretörőbb választ:
- Halál. Az maga lett volna a halál.
A pszichológus egy pillanatra elsápadt és kicsit mocorgott a székében.

Akkor hallottam csak meg, mit válaszoltam neki. Akkor jöttem
rá, hogy egész gyerekkoromban halálosan rettegtem az lenni, aki vagyok. Lehet, hogy soha nem fog kiderülni, hiperaktív vagyok-e, hiszen kiskoromtól kezdve minden aktív mozgással kapcsolatos tevékenységet halálos következménnyel kapcsolok össze. Vagy legalább is olyan leszidással, ami számomra akkora lelki fájdalmat okozott, amibe úgy éreztem, belehalok.

Minden tanárom, nevelőm, osztálytársam, régi szomszédok és ismerősök azt mondják, hogy nagyon csendes gyerek voltam, de azt senki nem mondja, hogy nyugodt is lettem volna. Mindenki egy borzasztóan zaklatott és feszült gyereknek látott. Már 8 évesen kineziológushoz küldött egy tanárom, mert látta, hogy naponta az ájulás kerülget a feszültségtől. A családom nem volt hajlandó hinni abban, hogy egy 8 éves gyereknek stressz van az életében, de szerencsére a kineziológushoz elvittek. Azt hitték, akkor majd jobban fog menni a matek meg az olvasás és kevesebbet kell szégyenkezniük miattam a szülőin. A naponta véresre vakart felkarommal és a cafatokra rágott számmal inkább bőrgyógyászhoz és fogorvoshoz vittek.

Az effajta nevelés sok gyereket megmenthetne manapság a már ismert fejlesztőktől, a divatos gyógyszerektől. Nincs olyan hatékony és gyors, magatartást befolyásoló eszköz, mint a születéskor kezdődő halálfélelem. Sok fórumon olvasom, hogy rengeteg szülő nem képes ennyire kemény lenni a gyerekéhez, vagy a gyerek ellenállóbb, úgyhogy ott már az iskola próbál besegíteni.

A napokban olvastam, hogy egy 6 éves kisfiú, aki most egy hete jár iskolába, naponta szomorú, fekete arcú matricákat kap a nap végén. A matrica a gyerek magatartását értékeli (piros mosolygós a legjobb, a sárga kisebb mosolyú, a zöld közömbös, a fekete szomorú). A 6 éves pici baba, új az
iskolában, új az egész világban, mégis úgy megy haza, hogy az ő valódi énje a legrosszabbat érdemli. Mikor a kisfiú
megkapta a ritalint, a gerincvelőre ható egyik legdurvább tudatmódosító szert, hirtelen piros mosolygós matricákkal jutalmazták szétdrogozott viselkedését. Anyuka persze teljes kétségbeesésben van, hogy hogyan rontsa el gyerekének egész életét: ne adja a gyógyszert és nőjön fel a gyerek úgy, hogy őt kitaszítják a valódi énje miatt, vagy szedje a gyógyszert és azt tanulja meg, hogy csak bedrogozva ér valamit a társadalomban.

Nekem szerencsére nem kellett drogokat szednem, mert a szüleim elintézték, hogy csecsemőkorom óta tudjam, mit érdemlek, ha önmagam vagyok. Ezt most próbálom levetkőzni, 32 évesen. Nyilván sosem késő. De nagyon szomorú vagyok, mikor belegondolok, hogy életem több mint harmadát halálfélelemben, nem önmagamként éltem.

1 megjegyzés: