Nincs időm pihenni

„Nem engedhetem meg magamnak, hogy pihenjek. Nem állhatok meg. Ha megállok, minden darabokra hullik.” Ezek a mondatok elsősorban a figyelemhiányos hiperaktivitással élők életét keserítik meg. Mi olyanok vagyunk, hogy habár nem tudunk sokáig egy dologra figyelni, több, rövid ideig tartó feladatot egymás után órákig, akár napokig is képesek vagyunk űzni. Pihenés nélkül. És azt hisszük, hogy ennek így kell lennie.

Aztán egyszer csak mégis minden, vagy csak az ember maga hullik darabokra. Kirúgnak a munkahelyről vagy kevesebb lesz a megrendelés, a házat elöntik a bogarak, válás, vagy valamilyen komoly betegség támadja meg az állandóan robotoló ADHDst.

Amíg nem tudtam, hogy a figyelemzavar és a hiperaktivitás okozta rendszertelenség az, ami felőrli a lelkem, összevissza ettem (két napig semmit, majd egy pizzát, aztán rendes főtt ételt, aztán talán újra semmit), és ugyanilyen rendszertelenül aludtam is. A barátaimmal vagy napokat, heteket töltöttem összenőve, vagy fel sem vettem nekik a telefont. A munkámból vagy ki sem tudtak cibálni, vagy az épület közelébe sem tudtak elcsalni. Az eredmény meg is volt: állandó migrének, betegségek, fáradtság, értékes kapcsolatok hiánya, értékes tevékenységek félbehagyása, és elsősorban DEPRESSZIÓ.

Nem hittem, hogy mindez a rendszeresség hiánya miatt volt. Huszonévesen úgy van vele az ember, hogy "nekem nem kellenek szabályok, fenébe a rendszerekkel. Nekem csinálnom kell a dolgokat, fiatal vagyok és erős, a falon is át kell tudnom menni. A gyengéknek kell a pihenő, a rendszer meg a hülyéknek."

Aztán egyszer eltörtem. Minden, amit hittem, hogy vagyok, darabokra hullott miután sorra belefutottam romboló helyzetekbe és emberekbe. A végén egy óriási pofont kaptam az élettől, ami után a lelkem darabjait évekig tartott összeszedni. Ha nem lett volna egy pár ember az életemben, akik feltétel nélkül szerettek és bátorítottak, most nem írnék.

Akkor megtanultam, hogy ha a megmaradt, halvány energiafoszlányaimat nem „építkezésre” használom, elveszek. Alapanyag: bármi, amim biztosan van. Úgyhogy elkezdtem kicsinek látszó dolgokat rendszerré építeni az életembe: pihenőket tartani nap közben, napi négyszer enni, aludni ameddig bírok, naponta minimum egy, maximum 4 sms-re válaszolni. Így lassacskán elkezdtem figyelni magamra, a jelekre, amiket a testem küld, ha valamire szüksége van, a szívemre, ha valami bántja, és ami a legnehezebb volt, figyelni az eszemre, ha valami túl sok neki.
Ez utóbbi vett rá végül, hogy segítséget kérjek a diszlexia központtól. Ott elsőként azt javasolták nekem, hogy pihenjek. Az agyam nem bírta az állandó pörgést, sem a rendszertelenséget, de főleg azt a számomra kizsigerelő rendszert, amit a családom és a világ szeretett volna belém nevelni: a félelem-központú robotolást, és a lázadásból eredő ’leszarom’ pihenőket.

Ma új, pontról pontra saját kezűleg "megírt", személyre szabott rendszereim vannak, amiben a pihenés alapvető. Napi 9-10 órát alszom. A magam elé bambulás, a csend hallgatása, a játék, az ölelkezés, és a mesefilmek nézése első helyeken állnak a fontossági listámon. Mióta így van, minden sokkal jobb. Meghallom magam és a többieket, betegség soha nem kap el, már-már normális embernek tűnök. Férjhez mentem egy olyan férfihoz, aki a legsötétebb oldalamtól sem fordul el, mégis ezredjére is megnézi velem a Kung Fu Pandát. Hagytam magam rávenni, hogy kövessem az álmaimat és elkezdjek fotózni. Munkaszerűen. Hogy kisvárosba költözzek, ahol csönd van és ahol unalmasnak tűnő életet élhetek. Hobbiként már nem az foglalkoztat, hogy hogyan fogom magamat társasági életre ráerőszakolni, hanem egy diszlexia/ADHD oldalt üzemeltetek. Elmúltak a migrénjeim, minden nap nevetek, és ami a legjobb, hogy a pihenők által kialakított rendszereim egy olyan út felé vezetnek, ahol a boldogságom fenntartható.