2016. február 11., csütörtök

Én ezt biztos el nem olvasom!

Szeretek olvasni. Időnként. Bizonyos dolgoknak szívesebben nekiülök, mint más írásoknak, de a ’bizonyos dolgok’ jelentése folyton változik. Két diplomám van, aminek megszerzéséért sokat kellett olvasnom, mégis vannak időszakok, mikor egy egyszerű cikken is nehéz átrágnom magam. Ahogy azt egy központban is mondták, van némi diszlexiám. Nem olyan komoly, hogy az meggátolt volna a diplomák megszerzésében, de nem olyan gyenge, hogy akármikor élvezni tudjam a könyvek világát.

Harmadik általánosba készültem, amikor nyáron megütött a felismerés, hogy még nem tudok olvasni. Már másodikban is tudtam, hogy ez így nem annyira jó, de tisztán emlékszem a pillanatra, amikor rádöbbentem iszonyú hátrányomra. Szeptemberre valahogy megtanultam értelmezni az egymás utáni szavakat és mondatokat, de nem segítette irodalmi képességem kibontakoztatását az, hogy ugyanabban az évben a matektanítás szétrombolta az életem. Diszkalkuliára sosem teszteltek, de nem is kell. Teljesen egyértelmű, hogy komoly diszkalkuliám van, ami gyerekkoromtól kezdve, közvetlenül vagy közvetve, életem minden mozzanatában hátráltatott. Az olvasásban is.

A nyaralásokon egész családom regényekbe feledkezve töltötte a napokat, és olykor-olykor felpillantva a könyvükből, látván, hogy én halálra unom magam a századik homokvár mellett, mindig odalökték nekem, hogy olvassak én is egy könyvet. Nekem ez olyan volt, mintha azt kérnék egy szülinapi bulin, hogy egyek sóskát.
Kevés kötelező olvasmányt olvastam el, és hálás voltam anyukámnak, mikor beletört képességeim hiányába, és felhagyott a szapulásommal. Helyette felvette nekem a tévéből a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, az Aranyembert, hogy legalább valami fogalmam legyen a történetekről. Megvette nekem az akkor nagyon modernnek számító ’Kötelezők röviden’ című sorozatot, de sajnos azokkal sem jutottam 2-3 oldalnál tovább.

14 éves koromban olvastam el az első könyvet magamtól. Középiskolában összekerültem pár olyan lánnyal, akik imádták a regényeket, mégis összebarátkoztunk. Szeretettel és türelemmel inspiráltak. Nekik köszönhetően sok könyvet olvastam el a 4 év alatt.
Általában pár nap alatt végeztem egy könyvvel, mert nem tudtam letenni azokat. Olyankor persze tanulás helyett is csak Lőrincz L. László csodálatos krimijeibe, az Operaház Fantomjába, és más-más mesebeli történetbe szerelmesedve töltöttem minden időmet.

A gimi után hullámzóvá váltak olvasási szokásaim. Volt, hogy évekig nem vonzott az irodalom (tankönyvekbe is csak annyira néztem bele, hogy a vizsgákon meg ne bukjak), és volt, hogy hetekig a szobámban küppedve, minden más feladatot félresöpörve, csak faltam a könyveket.

Amióta úgy határoztam, nem fogok a betűk világában élni, és helyette a fotózást választom fő tevékenységi körnek, kevesebb rajtam a nyomás. Az újonnan nyert szabadság viszont arra vezérelt, hogy nyomozzam ki, miért is nem tudok rendszeresen, nagyobb vagy épp kevesebb intenzitással olvasni.

Egy, a fotózásról szóló, számomra hasznos könyvet nem rég vettem meg, de amint belenéztem, azonnal el is tettem. Egyszerűen vibráltak a betűk. Ugyanez történt, mikor pár napja kinyomtattam egy régi, gyermekjogokról szóló egyetemi dolgozatomat.

„Én ezt biztos el nem olvasom!” – jött azonnal a gondolat, pedig a saját írásomról volt szó.


Aztán eszembe jutott, hogy egyszer mondták nekem, diszlexiásoknak javasolt nem fekete-fehér szöveget olvasniuk. Így a dolgozatomat kinyomtattam barack színű háttérrel és zöld betűkkel, majd láss csodát, a 15 oldalt egy ültő helyemben elolvastam. 
A fotós könyv oldalait lefotóztam az iPademmel. A digitális fényképező besárgította a hófehér lapokat, a szúrósan fekete betűket egy picit kiszürkítette, viszont a nevetségesen apró lapokat majdnem kétszeresére nagyította. Így, az egyébként igen nehéz szövegű könyvnek majdnem a negyedét, ismét egy ültő helyemben elolvastam.

Hát ennyi lenne? Ennyi a diszlexia? Színes alapon színes betűkkel megoldható az olvasás?

Átnéztem azokat a könyveket, amiket az elmúlt időkben sikerült kiolvasnom, és azokat, amiket nem. A kiolvasottak lapjai az újrahasznosított papír miatt sárgásak, vagy annyira régiek, hogy bebarnultak. És a betűk egyik könyvben sem fukarkodnak a mérettel. 

Színes alapon nagy betűk.
Valószínűleg sokaknak ennél jóval bonyolultabb a dolog, de igen, az én esetemben lehet, hogy csupán ennyi a diszlexia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése