2016. január 24., vasárnap

ADHD tréning - 3. alkalom

Az őszi ADHD tréning második alkalma rámutatott, hogy a jegyzetfüzet és a naptár milyen sok segítséget tud nyújtani a szervezettségben. Mégis a harmadik alkalom vezetett rá, hogy miért olyan nehéz egy egyszerű otthoni feladatot elvégeznem, annak ellenére, hogy egy találkozón megjelenni (ha késve is) viszonylag könnyű.



Az első héten serényen teleírtam a szép új naptáramat teendőkkel, de sajnos a legtöbbet nem tudtam teljesíteni. És nem értettem, hogy miért. Haragudtam magamra. Jött a ’nem hiszem el, kislányom, hogy még ennyire sem vagy képes’ szöveg a fejemben. A szokásos lelki terror, amit anyáink, anyáink anyái, és azok anyái megtanítottak a generációkon keresztül.
Végül is mennyire lehet nehéz egy olyan pontot kipipálttá tenni, hogy ’ebédet főzni’?

Az óra végére rájöttem:
1. Ki kell találni napokkal hamarabb, hogy mi legyen pl. csütörtökön az ebéd. 
2. Aztán el kell menni megvenni a hozzávalókat, már ha tudjuk, hogy mi kell az adott ételhez. 
3. Ha nem tudjuk, meg kell keresni a receptet a könyvben, az interneten, vagy kikérdezni a nagymamát. 
4. Majd ha mindez megvan és eljött a nagy nap, akkor mindenek előtt le kell takarítani a konyhapultot, hogy tudjunk darabolni, hámozni, tűzdelni stb. 
5. Majd elkezdődhet a főzés.
Ezzel a sok teendővel, és főleg azok időpontjainak kitűzésével nem számoltam, mikor csütörtök estére bejegyeztem az ’ebédet főzni’ tevékenységet.


Nem arról van szó, hogy 30 évig nem főztem volna. De egyrészt más dolog csak magamnak főzni, mint magamnak, válogatós férjemnek, és beteg kutyánknak egyszerre (hogy tudnak nők mindemellett még 2-3 gyereket is bevállalni??). Másrészt valahogy mindig elfelejtem, hogy a főzés tényleg ennyi macerát és odafigyelést igénylő tevékenység.  És a főzést csak példának hoztam fel. Ott van még a „rezsis számlákat befizetni”, „képeket kinyomtattatni”,”pályázatot megírni”, „utazást megszervezni” stb. Ezek mind többlépéses feladatok.

Tehát a tréning harmadik alkalma is arról szólt, hogy jöjjünk rá, a feladataink sokkal több részből állnak össze, mint gondolnánk. Ezeket a lépéseket észre kell vennünk, és be kell ütemeznünk a naptárba: mikor melyik lépést fogjuk elvégezni.
Egyszerűnek tűnik. Viszont ha visszagondolunk arra, hogy a főzés témához az imént  5 lépést írtam le, akkor vajon mennyit rejt egy olyan feladat, mint:  ’Berci által használt, Apu tulajdonában levő kocsi újonnan kicserélt kerekének fura hangját kideríteni, hogy micsoda’. Vajon hány emberrel kell és milyen módokon kell egyeztetni? Hányszor kell Aput felhívni hogy felvegye a telefont? Kikérdezni mindenkit, van-e ötletük mi lehet a baj. Fel kell fújni a gumikat? Hol? Szerelőhöz kell vinni? Hova? Milyen új gumik vannak a kocsin? Ki tette rá őket? Apunak vagy Bercinek vagy nekem ott kell lennem mikor elvisszük a szerelőhöz? Hogy fogok ennyi emberrel időpontot egyeztetni? Egyáltalán én mikor érek rá?

Pánik. Kétségbeesés. Elkeseredettség. Türelmetlenség. Feladás. Ezeket éreztem aznap is a tréningen, és azóta is, mikor rájövök, hogy mennyi mindent kell elintéznem, és még csak nem is fizetnek érte.
Felnőttnek lenni szívás. Már amikor nem arról van szó, hogy heti 4 nap van matekóra. Mert az azért, akárhogy is nézzük, még nagyobb szívás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése