Még hogy a figyelemzavarosok nem figyelnek!

Vannak napok, amikor a hozzám beszélő emberek joggal háborodhatnak fel a figyelmetlenségemen, ugyanis egy szavukra nem tudok figyelni. De amikor szólok nekik, hogy a vállukon mászik egy pók vagy megmutatom nekik az aznap elvégzett munkám mennyiségét, lemennek hídba. A figyelemzavar nem a figyelem hiányát, hanem a figyelemirányítás nehézségét jelenti.

Ma reggel, ahogy kinyitottam a szemem, elkezdett az agyam mondatokat szerkeszteni a szombati előadásomhoz. Semmi tudatos nem volt benne, az agyam egyszerűen ezeket dobta, mint legelső gondolatokat. Nem tudom, hogy a 'normál' emberek agya hogyan ébred, mire gondol elsőként, és hogy ezek a gondolatok indítják-e minden napot. Az én reggeli gondolataimban nincs semmi rendszeres. Van, hogy az agyam órákon át még az álmomon gondolkodik, vagy megtervezi a napot, vagy elámul a függönyből kiálló cérnaszálon. De van, hogy azonnal elkezd dolgozni, jegyzeteket készít a következő bejegyzésemhez, ötleteket dob fel a weboldalam logójához, vagy politikai összefüggéseket fejt meg az állam és az iskolarendszer között.

Bárhogy is alakul az agyam érdeklődése reggel, egy állandó: ész érvekkel senki nem tudja kizökkenteni. Sajnos (vagy szerencsére) ez a nap többi részében is így lehet.

A legtöbb ember rugalmasabb, mint egy figyelemzavaros. Könnyebben felelnek meg mások elvárásainak, nem esik nehezükre akár már reggel azt csinálni és arra figyelni, amit mások követelnek. Egy figyelemzavarosnak az agyát jó esetben az agy tulajdonosa tudja irányítani, de sokszor ehhez is iszonyat energia kell. Ezért tűnhetnek az ADHD-s gyerekek kezelhetetlennek, a felnőttek pedig önzőnek. Pedig tökéletes értelme van annak, amit csinálnak: nem mások, hanem saját akaratuk után mennek. Ahhoz, hogy olyan dologra figyeljenek, ami őket abban a pillanatban nem érdekli, intenzív motiválásra, vagy rengeteg szeretetre és megértésre van szükség.

Ma egy nagyon kedves ismerősömmel mentem találkozni. A randinkat hetekkel ezelőtt megbeszéltük és nagyon vártam. Azonban mivel ma reggel úgy döntött az agyam, hogy egész nap csak az előadásommal és új bejegyzésekkel akar foglalkozni, alig tudtam a találkozónkra gondolni. Vártam, de nem tudtam 'készülni rá'. Úgy érkeztem meg a találkozónkra, hogy azt sem tudtam, mit mondja a lánynak, mert annyira benne voltam még a munkámban. Össze-vissza beszéltem, hadartam, kapkodtam, próbáltam jó fej lenni, de igazából úgy nézhettem ki, mint egy komplett bolond. Szerettem volna ott lenni agyban, figyelni rá és belemélyedni a beszélgetésbe, de még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy hogy van.

10 perc után eszembe jutott, hogy ő tud a figyelemzavaromról, ezért jobb lenne elmondani neki, mi történik. Hadarva, lihegve, túlzott mimikával és hadonászva kinyögtem, hogy a villamoson idefelé belemélyedtem a munkába és nem tudok átállni. Rám mosolygott és a világ összes kedvességével ezt mondta:

Nem mondott mást, csak ennyit. Nem baj. Azaz nem baj, hogy nem tudom irányítani az agyam. Nem baj, hogy a mai találkozónk olyan lesz, amilyen. Nem baj, hogy az vagyok, aki vagyok. Nem nézett arrébb, hogy a többiek a kávézóban mennyire tartanak engem (vagy miattam őt) cikinek. Csak mosolygott rám, és azt mondta, nem baj.
Ez olyan volt az agyamnak, mint egy újraindítás a számítógépnek. Minden elkezdett csendesedni, a látásom kitisztult és kezdtem elengedni az egész nap zakatoló gondolataimat. Kifújtam magam, visszamosolyogtam rá és megkérdeztem, hogy hogy van.