2017. július 24., hétfő

Majd elolvasom, ha arra érdemesnek tartom

Többször írtam már az olvasási nehézségeimről, sokszor hittem azt, hogy örökre megoldódott a szövegekkel fennálló problémám. De minél mélyebbre látok a diszlexia szövevényes hátterébe, annál inkább veszem észre, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy „táncolnak a betűk”. A legújabb észrevételem az, hogy legtöbbször bármennyire is szeretném megismerni ezt vagy azt a könyvet, valami megakadályoz.

A könyv lapjai és betűi általában már az olvasás elején eldöntik, hogy 20 vagy 80 százalék eséllyel fogom elolvasni a könyvet.
Fehér lapokon kis sorközök, apró, fekete, elegáns betűk= 20%
Sárgás lapokon nagy sorközök, szürkés színű, nagy, egyszerű betűk = 80%

Az elmúlt időben azonban azt is észrevettem (és eme felfedezésem talán banálisnak is tűnhet), hogy nagyon is számít, hogy mit tervezek elolvasni. Én úgy ismerkedtem meg az olvasással, hogy „tessék kislányom, itt ez a könyv (a kötelezők, a karácsonyi ajándék, nagymama kedvenc könyve), olvasd el! Miért? Mi az, hogy miért? Hogy ne legyél utcaseprő, azért.”
Elkeseredésemben voltak napok, amikor tréningeltem magam az utcaseprő karrieremre.

Nincs az az erő, ami rávenne most, 32 évesen, hogy elolvassam a Koppányi aga testamentumát, a Tüskevárat, de még a Pál utcai fiúkat sem. Mi közöm az ilyen ősrégi nyelvezettel megírt, számomra már ismeretlen világban élő, topis karakterekhez?

Én Nintendoval játszottam és Trabanttal utaztam 20 évvel ezelőtt, úgyhogy már annak a világnak sem volt semmi köze a fent említett könyvekhez. Ha valóban a fantáziámat akarták volna megmozgatni, találtak volna Harry Potter könyveket vagy Disney meséket.

Megharagszom, ha csak arra gondolok, milyen igazságtalan volt velem az iskola, és hogy milyen igazságtalan a mai gyerekekkel. De amikor arról van szó, hogy olvassak valamit most, 32 évesen, azonnal az ugrik be, hogy mit lenne ILLŐ olvasnom. „Ha már felnőttél, minimum ismerj már egy Mark Twain, egy Hemingway, egy Tolsztoj könyvet.”

A napokban azonban érdekes dolog történt velem. Megnéztem a Hemingway és Gellhorn című filmet, az imádott Nicole Kidman főszereplésében. Megtudtam, hogy Martha Gellhorn egy igazán tűzről pattant haditudósítónő, és 5 évig Ernest Hemingway felesége volt. A film által megismert karakter azonnal megfogott, és az interneten hajnalig keresgéltem mindenféle infót Martha Gellhornról. Másnap elhatároztam, elolvasom Hemingway azon könyvét, amit megismerkedésükkor, a spanyol polgárháború idején írt.

A harmadik oldalnál letettem. Helyette rákerestem Martha Gellhorn cikkeire és novelláira. Azokat akkor tettem le, mikor éhségtől kopogó szemű férjem szólt, hogy enni kéne. A nő stílusa hihetetlenül magával ragadó, tiszta és kellemes, már-már azt éreztem, hogy ez az a stílus, ami nekem való.

Akkor döbbentem rá, hogy milyen erőszakos vagyok magammal az olvasással kapcsolatban (is). Magamra erőltetnék olyan műveket (pl. az említett Hemingway könyvet), amiknek sem a sztorija, sem az írója nem igazán érdekel. Amiknek a stílusa számomra idegen és sokszor akár taszító is, és ráadásul fehér alapon apró fekete betűkkel van írva.

Miért teszek ilyet egy diszlexiással? Többször utaltam a Facebook oldalamon is arra a széles körben ismert és elfogadott tényre, hogy a diszlexiások magas kreativitással, és ebből fakadóan magas kritikai érzékkel is vannak megáldva. Akkor meg miért vonom folyton kétségbe a saját kritikámat, miszerint ez a könyv vagy az az írás nem nekem való? Miért erőszakolnék magamra olyat, ami taszít? Utcaseprő lenne belőlem, ha Hemingway helyett Gellhorn-t olvasnék?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése