2015. szeptember 1., kedd

Inkább utaztam, minthogy nyelvkönyveket bújjak

Egy kedves olvasóm nemrégiben megkért, hogy írjak arról, miként éltem meg a nyelvtanulást az iskolában és magántanároknál. Illetve érdeklődött, szerintem hogyan lehet ideálisan nyelvet tanítani diszlexiás diákoknak.
Azt hiszem, hogy száraz javaslatok és nagyképű okoskodások helyett jobban teszem, ha pár történettel mondom el, nálam hogyan történt és történhetett a nyelvtanulás.

6 éves koromban, még az óvodában kezdtem el angolt tanulni, de az igazi tudást külföldön sajátítottam el. Általánosban ritkán kaptam angolból 3-asnál jobb jegyet, de ez nem tántorított el attól, hogy 14 vagy 15 éves koromban önszántamból töltsek egy nyarat Angliában. Nyelvsuliba jártam és egy családnál laktam. Alig tudtam valamit angolul, de a család annyira jó volt hozzám, hogy a szabadidőmet, ha lehetett, velük töltöttem. Rachel, az anyuka rengeteg sztorit mesélt nekem, együtt sírtunk Michael Flatley lehengerlő videóján, és a Grease-t is velük láttam először. A gyerekek kb 4-5 évvel voltak nálam fiatalabbak, és velük is sokat játszottam. 3 nyarat töltöttem így Angliában, ami egyenes út volt a nyelvvizsga, és a további őrült utazások felé.


Francia tagozatos gimibe jártam, heti 6 órát tanultam franciául, ám mégsem ezen órák miatt lett jó a francia érettségim. Negyedikben beiratkoztam egy magántanárhoz, aki folyton sztorikat mesélt franciául. Nekem volt hozzá ezer kérdésem, azokat muszáj volt franciául feltennem, és így beszélgettük és vihogtuk el a magánórákat. Fél év alatt egy jegyet javítottam franciából, majd az írásbeli érettségim 4-es, a szóbelim pedig 5-ös lett.

Ebben az időben mélyen beleszerettem Shawn Mullins amerikai zenész dalaiba. Szóról szóra megtanultam, majd jöttömben-keltemben teljes beleéléssel énekeltem őket :) Az ő dalai az angol kiejtésemben és a szókincsem fejlesztésében is meghatározó szerepet töltöttek be. Ekkoriban persze volt elég időm tanulmányozni a kazettatokokból kivett dalszövegeket, és közben hallgatni a zenét. Imádtam rájönni, hogy miről énekel az a szenvedélyes hang. Kiszótárazni és a mondatok fölé írni a szavak magyar jelentését, majd megpróbálni összeolvasni a mondatot számomra egy hihetetlenül izgalmas élmény volt. Azt mondanom sem kell, hogy milyen menőnek éreztem magam, amikor a suli diszkóban egyedül én tudtam a dalok szövegeit.


A filmek és videók (a nem magyar feliratosak) is sokat segítettek, amikor a tudásom már a középhaladó szinten volt. Először Dániában, cserediákként voltam kénytelen szinkron- és feliratmentes angol filmeket nézni. Jól jött, és rengeteget tanultam belőlük.
Filmek és videók azóta is tanítanak nekem új szavakat vagy kifejezéseket.


Természetesen a nagy áttörést az angol főiskola és egyetem jelentették. 18 évesen pénzügyet tanulni angolul nem kis kihívás volt, és állandóan szótáraztam. Akkor még nem volt google fordító, csak a szótárkönyv. Ezért, ha végre megtaláltam a keresett szót, nagy eséllyel megjegyeztem azt, nehogy újra meg kelljen keresni a százkilós könyvben.

Hosszas kenyai tartózkodásom után, Londonban jártam egy magántanárhoz szuahéliül tanulni. De nála azt is elfelejtettem, amit előtte pár hónappal Kenyában még tudtam. A könyvek nagyon összezavartak. Mikor Londonból visszamentem Kenyába, minden szuahéli tudásom visszajött. Az agyag házak, a föld izzó vöröse, az illatok, az emberek, az egész mombasai hangulat azonnal visszahozta a tudásomat. Érkezésem estéjén már szuahéliül alkudoztam a piacon. Majd visszamentem Londonba, és mindent újra elfelejtettem.


Utoljára 2 éve tanultam nyelvet: németet. Addigra már éltem is Németországban, mint marketing gyakornok, jártam egy évet egy német fiúval, és a fősulin is kötelező volt a német. Tehát 10 éven belül harmadjára futottam neki, de ismét sikertelenül. Csongor, a némettanárom, fantasztikus volt. Rengeteg játékos feladat, sok lehetőség beszélni, és sztorik olvasgatása, értelmezése. Imádtam. A baj csak az volt, hogy utálom a német nyelvet, és ezen sajnos semmi nem képes változtatni. Motiváltság és elszántság nélkül pedig egy diszlexiás ADHD-s nem fog semmit megcsinálni. Még ha jó tanára van, akkor sem. Amikor a der/die/das százféle esetét kellett volna beseggeli, abbahagytam a németet.

A szótárt leszámítva mindig is utáltam a magolást és főleg a nyelvkönyveket. Az unalmas sztorik, és az idegesítő feladatok gyorsan lefárasztanak, a figyelemzavaromnak pedig főleg nem kedveznek. 
Első sorban a munkafüzet feladatai zavarnak össze. Az élettől annyira elrugaszkodottak a feladatok, hogy sokszor azt érzem, matekórán ülök, nem pedig egy új kultúra részét szívom magamba. Persze, ha valamilyen fogalmazást kell írni, vagy játékos módon tanulunk, akkor a véremet is szívesen kiizzadom azért, hogy osztályelső legyek. Ha pedig az órán a tanár is és a diákok is türelmesen végigvárják, hogy nagyon döcögősen és lassan, de elmondjak az adott nyelven egy sztorit, akkor úgy érzem, Nobel díjat érdemlek.

Csongor, a francia magántanárom, a londoni szuahéli tanár, illetve minden külföldi tartózkodásom azért is volt jó tanulási lehetőség, mert ha helytelenül is, de lehetett beszélnem. Nem annak örültünk, hogy helyesen mondtam el, amit akarok, hanem annak, hogy valahogy elmondtam. Hogy megértették. És én megértettem őket. Szerintem minden diszlexiás (de lehet, hogy nem diszlexiás is) ennek örül a legjobban, és nem annak, hogy jó helyen használta a present perfect-et.


Nem tudom, hogy milyen javaslatokat adjak nyelvtanároknak, hogyan tanítsák a diszlexiás diákot. Nem vagyok szakképzett a diszlexiában, sem pedig diplomás tanár, de mint tudjuk, még a diszlexiám is csak az ADHD miatt okoz nagyobb bajokat.

Amíg tanítottam, próbáltam úgy állni a diákokhoz, mintha magamat kéne tanítani. Ez lehet, hogy jó volt, de lehet, hogy nem. Mindenesetre nagyon sokat beszéltettem őket, és kevesebbszer javítottam ki, mint ahányszor dícsértem. A felnőtteknek is osztogattam piros pontot, és extra járt, ha angolul végigmondtak egy történetet. Szerettem volna több játékot vinni, de ez a saját koncentrációhiányom miatt a legtöbbször meghiúsult. Nincs türelmem tisztességesen összetenni egy órát. Ezért is hagytam abba a tanítást.

Berci elmondása alapján a CELTA módszer abszolút diszlexia-barátnak tűnik. Rengeteg játék és szituáció, kevés kijavítás, de sok bíztatás. Az egész nagyon interaktív, ami főleg egy ADHD-vel küzdő embernek nagyon-nagyon fontos, különben nem tudja végigülni az órát sem. A rosszabb fajta ráfogja a tanárra, hogy unalmas az óra, a jobb fajta abbahagyja a tanulást.

Nem hiszem, hogy minden diszlexiásnak az én példám a legjobb a nyelvtanuláshoz, sőt, lehet, hogy nekem is lett volna mód kényelmesebb úton megtanulni angolul. Manapság már magyarul is (de angolul bőven) vannak olyan tanári kézikönyvek, amik útmutatókként szolgálnak diszlexiás diákokat tanítóknak. Egyet én is vettem, de képtelen voltam végigolvasni (a figyelemzavar az életem legsunyibb megrontója). Egy trükk, amit tanultam belőle, hogy használjunk különböző szabályokhoz különböző színeket. Ez minden diákomnál bevált, ha diszlexiás, ha nem. A könyv nagyon sok módszertant tartalmaz: kártyák, játékok, trükkök stb. Íme a borítója:

Remélem, tudtam egy kicsit segíteni, főleg annak az olvasómnak, aki kérte tőlem ezt a bejegyzést. Ha van még kérdésetek, írjatok :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése