Így indult diszlexiával a barátságom

19 éves koromtól kezdve majdnem egy évtizeden keresztül csak az utazás éltetett. Mindenfelé jártam, sok mindent kipróbáltam, de igazán semmi sem kötött le. Kerestem a helyem a világban, illetve kerestem a választ, hogy én miért vagyok más, mint bárki, akit ismerek.


Amikor egy egyetemen, szabadon választható tantárgyként, felvettem az "Atipikus fejlődés pszichológiája" tárgyat, elkezdtem gyanakodni. Mikor valaki azt mondta, hogy vannak, akik tudnak olvasni, de a cipőfűzőjüket befűzni, vagy rendet rakni nem igazán, akkor még jobban felfigyeltem. Aztán mikor hazaköltöztem Magyarországra, egy ismerősöm megmutatta nekem a Bolywoodban készült Taare Zamee Par című filmet. Ez egy jó családban nevelkedő, pajkos és kedves, iskolába járó, azonban nem diagnosztizált diszlexiás kisfiú életéről, és kálváriájáról szól. Végigzokogtam. Minden egyes mozzanata a filmnek az én életemet mutatta be. Pont azokban a dolgokban volt más a filmbéli kisfiú, mint amikben én is.

A szülők lustának és figyelmetlennek nevezték, a tanárok kínozták, az osztálytársai kinevették Ishan-t. Nem csak mert a szemei előtt 'táncolnak a betűk', hanem mert Ishan egy álmodozó, szétszórt, a koránál bizonyos dolgokban éretlenebb, és valóban figyelmetlen kisfiú. Majd a rajztanára rájött, hogy Ishan diszlexiás. Alternatív módszerekkel megtanította a kisfiút olvasni, labdázni, egyedül előkészülni a napra, figyelni az iskolában. Valamint arra buzdította, amiben minden diszlexiás a legjobb: kreatív tevékenységre. A film végén Ishan megnyerte a rajzversenyt, jó lett a bizonyítványa, majd a színészek táncoltak egy kicsit Bollywood style-ban, míg mentek a betűk.

Én meg csak ültem a könnyeim mögött bambán, hogy akkor most hogyan tovább. Megértettem: diszlexiás vagyok… Diszlexiás. Vagyis nem egy lúzer, nyomorék idióta, hanem diszlexiás? Úristen, meg vagyok mentve!!

Hát így jött, hogy elkezdtem magamat kicsit komolyabban venni, rájönni, hogy én is képes vagyok ugyanarra, mint bárki - csak nekem alternatív módszereket kell alkalmaznom, hogy mindent meg is csináljak. Egy példa erre a reggeli készülődésem:
Gyerekkoromban volt egy ütem, amit anyukám belém és a nővérembe nevelt: Felkelés, fogmosás, felöltözés, összepakolás, irány az iskola. Ez egy egész korrekt reggeli rutin, de nem egy diszlexiásnak. Volt, hogy fél órába telt, mire ki lehetett cibálni az ágyból, annyira nem voltam képes/hajlandó elkezdeni a napot. Amikor ébredésem közben Anyu még fel is tett olyan kérdéseket, hogy hol van a piros tollam, hánykor jövök haza, mit mondott a tanítónéni, akkor mindennek vége volt. Vagy nem válaszoltam, vagy dadogtam, vagy elkezdtem sírni, vagy beszólni, de bárhogy is alakult, a vége mindig veszekedés lett.

Ma, 30 évesen, már tudom, hogy a rutin és a diszlexia ősellenségek, így hagyom, hogy a reggeli készülődés egy teljes káosz legyen. Kb 1 órával tovább tart, de félelem nélkül, stresszmentesen indul a napom. Ébredés, Facebook, felkelés, punnyadás a kanapén, reggeli készítés, Facebook, kontaktlencse betevés, reggeli, Bercivel dumálás, kávé, punnyadás, fogmosás, Bercivel dumálás, felöltözés. Ez a sorrend, és ennek a 365 különböző ötvözete az, ami nálunk reggel történik. Persze van az, hogy egyik nap én, másik nap Berci viszi le a kutyát a reggeli sétára. De van, hogy 3 napig csak ő. Vagy én. De a kutya minden reggel le van víve, a reggeli meg van evve, fog meg van mosva, ruha fel van véve, a napi dolgaink át vannak beszélve. Nincs egy nap, amikor ezek elmaradnának. Csak nálunk ez máshogy megy, mint ’normáliséknál’.

Egy ideig eltartott, míg rájöttem, hogy van még egy közös dolog bennem és Ishan-ban: a művészet. Mikor 10 évesen, félévkor megbuktam matekból, abbahagytam a rajzolást. Most már tudom, hogy nem kellett volna. Berci, a férjem, érte el nálam, hogy az akkori törést meggyógyítsam, és újra éljek a képek és a képzőművészeti foglalkozások iránti szenvedélyemnek. Ezért újabban fotózok, meg nagy erőkkel nyitogatom a kapuit más, egy üzleti beállítottságú családból származó lány számára nagyon idegen, kreatív tevékenységeknek.

Első cianotípiás képem

Bercivel 3 éve találkoztam először, és 3 hete a férjem. Ő is diszleksziás. Csak neki mázlija volt, és 12 éves korában rájöttek a bajára, és járt fejlesztőbe, meg utána a tanárok jobban figyeltek rá, türelmesebbek voltak vele. Az ő szuperképessége a zenélés, régebben pedig rengeteget rajzolt is. Persze 12 éves koráig az otthonán kívüli élete ezerszer rosszabb volt, mint az enyém. Egy írni-olvasni-számolni-egyhelybenmegülni képtelen fiúval a tanárok sokkal kevésbé elnézőek, mint egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező kislánnyal. Illetve több, iskolán belüli kegyetlenkedésnek van kitéve egy fiú, ha diszlexiás. Ebből adódóan inkább antiszociális, mint egy lány. Persze vannak fokozatok és vannak különbségek, de nekünk ez a tapasztalatunk.

Mivel mindketten felnőttünk és teljes komolysággal elfogadjuk a saját és a másik diszlexiáját, tudjuk, hogy a másik nem lusta, idióta, szerencsétlen, béna stb. Ezért teljesen máshogy állunk egymáshoz, mint ahogy az a tündérmesékben le van írva. Lassan, egyik lépésől a másikra haladunk, rengeteget beszélgetünk, fájdalmasan őszinték vagyunk, és így együtt alakítunk ki olyan szabályokat, amik kedveznek nekünk, de mégis életben tartanak minket.

Merthogy a diszlexia nem csak arról szól, hogy az ember nem tud írni, olvasni, számolni. Ezer másik tényező jön hozzá, ami gyerekkorban is borzalmas, de felnőtt korban akár az életünk is múlhat rajta. A készülődést már említettem, de ide tartozik, hogy a diszleksziás nem tud rendet tartani, elfelejti a megbeszélt dolgokat, folyton mindenhonnan késik, illetve időközönként megpróbál teljesen eltaszítani magától minden embert. A figyelemzavar, a hiperaktivitás, és az antiszociális személyiség mind velejárója a diszlexiának. Szerintem ez a 3 dolog az, ami a legrosszabb a diszlexiában. Nekem sokkal kevésbé nehéz az, hogy lassan olvasok, mint az, hogy az életem egy káosz.

Bercivel sokat segítünk egymásnak, de vannak dolgok, amikben ő nekem nem tud. Mint pl. abban, hogy egyszerű dolgokat nem vagy nagyon nehezen tudok megcsinálni (az időm megszervezése, rendrakás, barátkozás). Valamint abban, hogy elkerüljem a stresszt, amikor nem diszlexia-barát módon csinálok meg dolgokat.

Pár napja történt, hogy elegem lett. Elhatároztam, hogy professzionális segítségre van szükségem ahhoz, hogy ne őrüljek bele az állandó szorongásba. Rájöttem, hogy a világ nem a diszlexiásokra van berendezkedve, valamint minden módszer, amit valaha is tanultam (a ceruza fogásától kezdve az újság megvételén keresztül a munka elvégzésén át a barátkozásig), számomra nem jó módszer.

Új technikák kellenek, és valakinek, aki ehhez ért, meg kell ezeket a ismertetnie velem. Meg kell tanítania, hogyan tudok ebben a világban rettegés, iszonyat és feszültség nélkül élni.

Úgyhogy kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és írtam egy emailt a budapesti Diszlexia Központba.

A tervem ezzel a bloggal, hogy megírom a Központban szerzett tapasztalataimat, egy kicsit talán mesélek az előzményekről is, és egyszerűen bemutatom, hogy milyen egy diszlexiás felnőtt élete. A célom nem az, hogy a Központot minősítsem, vagy tudományos feljegyzéseket készítsek a diszlexiáról. Inkább csak szeretnék elsőkézből nyújtott információt adni a világnak, hogy milyen segítséget lehet kapni ha valaki diszlexiás, illetve a példáim alapján kicsit segíteni azoknak, akik csak sejtik, hogy ők vagy valakijük diszlexiás.